Utakon

Látod, mégsem vagyok én más,

a parancsot én is teljesítem,

Rég megszabták merre menjek,

széles úton, szűk ösvényen.

Nincs semmi új, ezt próbálták

előttem már jó néhányan:

hányan írtak már szonettet?

Hányan jártak térdig sárban?

Hányan kerestek szerelmet?

Hányan tagadták önmaguk,

Hányan titkolták, hogy félnek,

ha köröttük a fény kialudt?

De könnyebb lesz-e vajon az út,

hogyha rajta sokan járnak?

Mi egy ember, s mi másik száz?

Szürke por a nagy világnak!

Én sem járok másik úton,

mint előttem ezren jártak,

Nekivágtam én is, mint más,

a zarándok vándorlásnak.

Mindannyian hinnénk persze,

hogy a mi utunk majd mást hoz,

könnyebben, vagy nehezebben

vezet majd új állomáshoz.

De mindnyájan csak vándorolunk,

átutazók itt a létben,

minden szétágazó ösvény,

összefut majd fenn az égben.